2017. március 19., vasárnap

4

hello-hello~!

olala, az idő egy Vincenttel is megdobott
nagy örömmel jelenthetem be a visszatérésemet, ami miatt nagyon izgatott vagyok! de kezdjük a
legelején. júniusban, vagyis a 3. fejezet publikálása után eltűntem a föld színéről is, és semmi életjelet nem adtam szinte magamról itt. minden erőmmel azon voltam, hogy folytassam akkor, de nem ment. több, mint fél évet ültem rajta, gondolkoztam.
de pár héttel ezelőtt elővettem a vázlataimat, újraolvastam az elkészült fejezeteket, újra meghallgattam azokat a számokat, amik segítettek az írásban... mikor feladtam volna, összeszedtem magamat, és ismét írásba kezdtem. a visszarázódás talán nem érezhető, de igyekszem!
szóval, végre elkészült a negyedik fejezet; újra visszatérünk a pizzériába, hogy együtt izguljuk végig, mi lesz a karakterek sorsa, és mit hoz majd a jövő. a karakterek menüpontot is fel fogom újítani, az utóbbi egy hetet felváltva a karakterek részletes kidolgozásával, rajzolásával és újragondolásával, valamint a fejezet megírásával töltöttem (látnátok a mappámat, tele van félkész karakterillusztrációkkal, részletes adatokkal, és még mennyi mindennel...). egyszóval; hiányoztatok! <3
EGYÉBKÉNT, csekkoljátok le ezt itt, mivel elsőként rajzoltak fanartot a sztorimhoz, nagyon boldog vagyok, innen is köszönöm a századik alkalommal~!

Jó olvasást, és mint mindig, maradjatok a következő fejezetig~! (és utóirat: Vincent ismét a nyugalom megzavarására alkalmas dolgokat művel az elkövetkezendőkben.)

There's a place in the dark horror stories go to hide
Buried deep underground pain and torment mechanized
Whoa on a lit up stage
Whoa terror's on display

A fájdalom élesen hasít hátamba, ahogy földet érek, a másodpercek múlva utánam érkező test hatására pedig még inkább fokozódik a gyötrelmem. A fizikai fájdalom mindig is azon kevés dolog közé tartozott, amiket teljes szívemből gyűlölök; mikor még törpeként bolyongtam a nappaliban, keserves sírásban törtem ki, valahányszor anyukám az orvost emlegette. A fecskendő, amit régen csak ’bleh’-nek hívtam, örök ellenségem maradt örök időkre; azóta rettegek a kis tárgyaktól betegesen, mióta a négy éves kötelező vizsgálaton jártam apával. A kisgyerekek szokásos hisztijének elmaradhatatlan kellékeként ficánkoltam, mint egy apró halacska, erre az orvos mogorva asszisztense erőszakosan lefogott, és a fülembe sziszegte: „Ha nem maradsz mozdulatlan, beléd töröm a tűt!”.
Ebből kifolyólag mikor erős fájdalom nyilall belém, akaratlanul is felszisszenek, majd meg sem nézve, ki botlott meg bennem és okozta a balesetet, rárivallok: - Mi a…?! Nem bírsz figyelni?
A rejtélyes ismeretlen mocorogni kezd, megpróbál felállni, de megcsúszik keze, ezért állát mellkasomba fúrja. Elhadar pár szitokszót, majd valahogy sikeresen felkönyököl, és megrázza fejét.
-  Mondod te, hisz’ te voltál az, aki figyelmetlenül forgolódott! – A személy hangja meglehetősen vékony, nőies, és ahogy felemelem a fejem, pár pasztellszínű hajtincs terül el fekete kabátomon. Pontosabban lila színű hajtincsek. Időközben az idegennek sikerül feltápászkodnia annyira, hogy már stabilan egyensúlyozik a térdén, ezzel teret adva nekem, hogy felkönyökölhessek. Ekkor találkozik a tekintetünk.

2016. június 17., péntek

3

annyeonhaseyo! ^^ Végre örömmel jelenthetem, hogy visszatértem! Az iskola hivatalosan is véget ért, én pedig büszkén lephetlek meg titeket a harmadik résszel. Igaz, egy igazi kínszenvedés volt az írása, főleg az elején, mikor semmi ötletem nem volt hozzá, ám egy napon annyira megjött az ihletem, hogy nem tudtam segíteni magamon, és írásba fogtam. Apropó, a rész. Nos, lehet, hogy ezt fillerként is tekinthetjük, mivel nem történik nagyon semmi a fejezetben, csupán bemutató jellegű, egyfajta visszarázódás ^^ Egyszóval, jó olvasást! ^^ Mint mindig, most is örülök a véleményeknek, kommenteknek. 


They don't let us out, all the people scream and shout.
After they go home, that is when they let us roam.
Once we got a taste, but they shut us down in haste.
Called us things of hell, blamed it on the rotting smell
Who's that on the phone? You're supposed to be alone.



„Sok sikert.” A szavak még az ajtók kicsapódása után is vízhangzottak a fejemben, más gondolatot fel nem dolgozva. Ilyen nehéz lenne az, hogy a helyiségben kerengsz megállás nélkül, és figyeled, melyik gyerek szakítja le az aktuális dekorációt?
Mielőtt észbe kapnék, már a bejárati ajtó felé sietek, szerencsére a fiú, aki újonnan munkatársammá vált, még ott áll, és óráját nézegeti. Szólni akarok neki, de hirtelen elfelejtem a nevét. A főnököm csak egyszer említette, pár perccel ezelőtt még tisztán csengett a név a fejemben. Nem merem megkockáztatni azt, hogy eliszkoljon, ezért az első J betűs néven szólítom, ami eszembe jut: 
- Joshua! 
A fiú azonban nem mozdul. Akkor vagy nem ez a neve, vagy belefeledkezett időmérőjének vizslatásába. Közelebb lépek hozzá, megkocogtatom a vállát, és ismét megismétlem a nevet. A fiú összerezzen, felnéz rám, majd mikor felismer, félénken megszólal: 
- I-igen? A-amúgy nem Joshua vagyok, hanem Jeremy – hangjában érződik egyfajta félelem, szegény gyerek. Játékosan a homlokomra csapok, és sűrű bocsánatkérések közepette megveregetem a vállát. 
- Nos, Jeremy – nyomatékosítom meg nevét -, tudod, én még új vagyok itt. Lenne időd esetleg arra, hogy… körbevezetsz, és elmondod, mit kéne csinálnom? A főnök semmit sem mondott. 
- Sosem mond semmit ezzel kapcsolatban – közli félénken Jeremy. – De persze, körbevezetlek, miért is ne? Hiszen van időm – mondja immár felszabadultabban, majd szürke kabátját levéve ismét uniformisával találkozom. – Amúgy, ha neked nem gond, hívj csak nyugodtan Jere-nek – nyújtja felém csontos kezét. Felnéz rám, és találkozok mogyoróbarna szemeivel, amit eddig hasonló színű haja takart. Mosolyogva megrázom kezét, biztatóan szorítok egy kicsit a fogáson. – Nekem nincs becenevem, ezért maradjunk csak a Vincentnél – húzom szélesre számat. 
- Rendben – bólogat hevesen Jere – akkor induljunk.

2015. december 31., csütörtök

Utolsó röpke poszt

A cím félrevezető lehet; nem fejezek be semmit, az éven kívül. Igen, december 31.-e van, nálunk, Fehérváron szikrázik a nap, mégis pontosan a 0 fokos hőmérséklet uralkodik kint, és én határtalan boldogsággal ugrálok körbe-körbe - képzeletben. A valóság persze ennél elkeserítőbb, igaz, a vigyor az arcomon megmaradt, de a gépem előtt kucorgok, és még jobban szétverem a billentyűzetet, nem mintha nem ragadna eléggé amúgy is. Amint megláttam a chaten az értesítőt, majd a bejegyzést, kelletét éreztem, hogy ma írjam meg ezt a bejegyzést.

A mai bejegyzésem tárgya egy díj, mondhatni kitüntetés; Lauren Write, a Glimmer története-másképpen című blog határtalanul kedves és tehetséges írónőjétől kaptam ezt. Mindenki gondolhatja, hogy egy sima Dorothy Blog Awardról, vagy egy Liebster-díjról van szó, pedig amit kaptam, az közel sem ilyen: ugyanis, Lauren nekem, és 4 másik bloggerinának ítélte "Az év felfedezettje" díjat, amiért határtalanul hálás vagyok! ^^




1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad, és linkeld be a blogját!
2. Válaszolj öt kérdésre, ami a díjhoz jár!
3. Olvasd el az első öt fejezetet, illetve az utolsó fejezetet annak a blogján, akitől a díjat kaptad!
4. Mondj véleményt a blogról!
5. Írd le, kiknek ajánlod a blogot!
6. Küldd tovább a díjat 5 embernek, de figyelj arra, hogy egy blogger/bloggerina csak egyszer kaphatja meg! 

2015. december 25., péntek

Karácsonyi OFF~

Üdv, drágaságaim! ^^
Egy karácsonyi OFF bejegyzéssel készültem, vagyis most éppen semmilyen fejezettel, díjjal jöttem, hanem egy nagy bummal. Igen, így tudom jellemezni a most következő néhány bekezdést. Lesznek itt köszönetek, izék, és persze minden részhez egy kép, mert jót érzünk, ezért miért ne? Tehát katt a továbbra, nincs mit megbánni! ;)

2015. december 23., szerda

2

Kedves Mindenki! ^^
Jep, Vincent már teljes káó, ennyit a szilveszterről
Vicky megérkezett, egy nappal karácsony előtt, a névnapján pontosan, és meghozta a második fejezetet, amit bizony rengeteg szenvedés árán hozott össze. Viccet félretéve, nagyon szépen köszönöm a 17 feliratkozót! Álmomban sem reméltem, hogy kettő aprócska rész után már ennyien követitek a sztorimat, és a visszajelzéseitek alapján még tetszik is nektek ;) Ez ad nekem némi önbizalmat, ráadásul ha éppen iskolaidőben, reggel hatkor olvasgatom a kommentjeiteket, az megadja a hangulatomat egész napra. Köszönöm a csodálatos RockH-nak, a bétámnak, hogy - könyörtelenül bár, de - nagyon gyorsan lebétázta a fejezetet, remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket! 
 Itt és most Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok, és Boldog Új Évet! ^^


We've been all alone
Stuck in our little zone
Since 1987



Értem jön. Csak hátrálok, ujjaim szorosan kulcsolódnak egy csavarhúzóra, amivel előtte szörnyű dolgokat műveltem. A szellem egyre csak közeledik, amitől még inkább bepánikolok. El kell rejtőznöm, de sürgősen, különben nekem annyi. Szemem egy roncsolódott nyúl testére vetődik, és a megoldás villámcsapásként hasít az agyamba. Egyébiránt tényleg villámokat szórt az egyik nagyra nőtt, szürkés felhő. Az ördögi kis démonokra fittyet hányva a jelmez mellett termek, majd miután tisztázom, hogy teljesen üres, akcióba lendülök, és kisebb-nagyobb sikerrel végül a zöldes műanyag biztonságot nyújtó burkot fon körém. A szellemek meghátrálnak, ezt látva pedig egy fellélegzéssel tarkított nevetés szakad ki belőlem. Ám a vigyor gyorsan lehervad az arcomról, a pánik ismét eluralkodik rajtam - rugópattogás képében. Először csak a mozgolódásom visszhangjának hiszem, de mikor valami hideg, fémes cső ér a bőrömhöz, és átszakítja a vékony szaruréteget, a fájdalomtól…