3

annyeonhaseyo! ^^ Végre örömmel jelenthetem, hogy visszatértem! Az iskola hivatalosan is véget ért, én pedig büszkén lephetlek meg titeket a harmadik résszel. Igaz, egy igazi kínszenvedés volt az írása, főleg az elején, mikor semmi ötletem nem volt hozzá, ám egy napon annyira megjött az ihletem, hogy nem tudtam segíteni magamon, és írásba fogtam. Apropó, a rész. Nos, lehet, hogy ezt fillerként is tekinthetjük, mivel nem történik nagyon semmi a fejezetben, csupán bemutató jellegű, egyfajta visszarázódás ^^ Egyszóval, jó olvasást! ^^ Mint mindig, most is örülök a véleményeknek, kommenteknek. 

They don't let us out, all the people scream and shout.

After they go home, that is when they let us roam.

Once we got a taste, but they shut us down in haste.

Called us things of hell, blamed it on the rotting smell

Who's that on the phone? You're supposed to be alone.

„Sok sikert.” A szavak még az ajtók kicsapódása után is vízhangzottak a fejemben, más gondolatot fel nem dolgozva. Ilyen nehéz lenne az, hogy a helyiségben kerengsz megállás nélkül, és figyeled, melyik gyerek szakítja le az aktuális dekorációt?

Mielőtt észbe kapnék, már a bejárati ajtó felé sietek, szerencsére a fiú, aki újonnan munkatársammá vált, még ott áll, és óráját nézegeti. Szólni akarok neki, de hirtelen elfelejtem a nevét. A főnököm csak egyszer említette, pár perccel ezelőtt még tisztán csengett a név a fejemben. Nem merem megkockáztatni azt, hogy eliszkoljon, ezért az első J betűs néven szólítom, ami eszembe jut: 

- Joshua! 

A fiú azonban nem mozdul. Akkor vagy nem ez a neve, vagy belefeledkezett időmérőjének vizslatásába. Közelebb lépek hozzá, megkocogtatom a vállát, és ismét megismétlem a nevet. A fiú összerezzen, felnéz rám, majd mikor felismer, félénken megszólal: 

- I-igen? A-amúgy nem Joshua vagyok, hanem Jeremy – hangjában érződik egyfajta félelem, szegény gyerek. Játékosan a homlokomra csapok, és sűrű bocsánatkérések közepette megveregetem a vállát. 

- Nos, Jeremy – nyomatékosítom meg nevét -, tudod, én még új vagyok itt. Lenne időd esetleg arra, hogy… körbevezetsz, és elmondod, mit kéne csinálnom? A főnök semmit sem mondott. 

- Sosem mond semmit ezzel kapcsolatban – közli félénken Jeremy. – De persze, körbevezetlek, miért is ne? Hiszen van időm – mondja immár felszabadultabban, majd szürke kabátját levéve ismét uniformisával találkozom. – Amúgy, ha neked nem gond, hívj csak nyugodtan Jere-nek – nyújtja felém csontos kezét. Felnéz rám, és találkozok mogyoróbarna szemeivel, amit eddig hasonló színű haja takart. Mosolyogva megrázom kezét, biztatóan szorítok egy kicsit a fogáson. – Nekem nincs becenevem, ezért maradjunk csak a Vincentnél – húzom szélesre számat. 

- Rendben – bólogat hevesen Jere – akkor induljunk.

Útra kelünk, kikerülve egy csapat visítozó gyereket, miközben Jeremy magyarázásba kezd.
- Ha minden igaz, ugyanaz a munkakörünk, így rád ugyanazok a szabályok lesznek érvényesek, mint jómagamra – böki meg mellkasát, egy halk kuncogás kíséretében. – A nappali biztonsági őrök pizzériai napja reggel fél kilenckor kezdődik. Ugyan a pizzéria csak kilenckor nyit, mi mégis fél órával előbb érkezünk, hogy legyen időnk átbeszélni a napirendi pontokat. Ilyenkor kényelmesen átöltözhetünk, vagyis nem kell már munkaruhában érkezned, de persze ahogy kedved tartja – emeli fel mindkét kezét. – Az első hullám fél tizenegykor szokott kezdődni, előtte csak kiszállításos rendeléseket kapunk, valamint pár, hajnalban kezdő helyi munkás tér be egy-egy szelet pizzára vagy egy csésze kávéra. Tizenegy és dél körül minden egyes nap gyerekek százai fordulnak meg itt, így garantált a felfordulás, ezért vagyunk mi. Nekünk kell figyelni, hogy a lurkók ne tépjék le a dekorációt, ne rongálják az animatronikokat, és főként egymásban ne tegyenek kárt. Ez itt – bök a fal egyik fehér plakátjára -, az étterem szabályzata a biztonságért.
Ahogy szemrevételeztem a plakátot, a következő szabályokba botlottam: „Ne fuss”. Ez érthető, még nem is furcsa. „Ne kiabálj” és „Ne sikíts”. „Ne piszkíts a földre”.
- Ez meg milyen szabály? – nevetek föl hangosan, mire Jeremy csak egy félmosolyra húzza száját. – Sajnos már megtörtént, tapasztalatból mondom – nevet fel, én pedig tovább böngészem a szabályokat.
„Maradj közel az anyukádhoz”. „Ne nyúlj Freddy-hez”. „Ne üss meg másokat”. „Távozz sötétedés előtt”.
- Nem is annyira sok – állapítom meg, és továbbállunk túránkon.
- Bizony, bár néha még ezt a pár szabályt is nehezen tartják be egyesek – meséli Jere. – A délelőtti munkaidő fél egyig tart. Ilyenkor kevesebben fordulnak meg nálunk, és nekünk is van időnk a pihenésre. Ilyenkor rendszerint Ralph, a legrégebben itt dolgozó szokott az ajtóban állni, ha pedig valaki rendetlen, csak megszólal, és máris kisangyal lesz a rendetlen kópéból. Ő ma nincs itt, éppen szabadságon van, de a jövő héten majd találkozhatsz vele. 

Mikor szünetünk van, hátramegyünk a dolgozóknak fenntartott helyiségbe, ahol frissen sült pizzát ebédelhetünk. Ez nekünk semmibe sem kerül. A következő hullám a délutáni, egészen négy óráig. Azután már csak párok, esetleg kisebb családok térnek be, ilyenkor a zenekar lassabb, romantikusabb zenét szolgáltat. Ez időben érkeznek meg az éjjeli őrök, de az más téma – süti le a szemét Jeremy, látványosan elkomorodva.
- Miért? – kíváncsiskodom.
- Én már dolgoztam az éjszakai műszakban, de külön kértem az áthelyezésemet ide, mert az már túl sok volt nekem. Ha nem haragszol, nem szeretnék nagyon róla beszélni – hajtja le fejét.
- Ugyan, nem erőltetem – mosolygok, de belül majd’ felemészt a kíváncsiság, milyen lehet az éjszaka a pizzázóban.
- Rajtam kívül még egy munkatársat kaptál – magyarázza tovább Jeremy -, ő Violet. Szintén szabadságon van, mint Ralph, de ő már pénteken megérkezik.
- Mesélsz róla? – csillan fel hirtelen a szemem. Ralphról már van sejtésem, de Violet egészen más tészta.
- Persze – mosolyodik el Jere. – Ő a kis csapat hangja, nagyon kedves, és arcáról levakarhatatlan a mosoly. Azt ajánlom, ne kritizáld a külsejét és a kedvenc bandáját, mert olyankor ölni tudna, de szó szerint – neveti el magát. – Ha nem nagyon beszél veled, ne ijedj meg, hiszen egész nap a mobilján lóg, mégis mindenre tud figyelni, bár a gyerekekkel nem annyira barátságos. Ha nincs elképzelésed róla, gyere, megmutatom őket – ragadja meg a karomat, és egy kis folyosóra húz. 

A falak telis-tele vannak gyerekek által készült rajzokkal, a legtöbbjük az egyik attrakciót és magát a rajzolót örökíti meg, kacskaringós írással a következő olvasható szinte mindegyiken: „napon Freddyéknél”. Beljebb haladva viszont uniformist viselő felnőtteket pillantok meg, képkeretekben. A legtöbbjüket még sosem láttam, Jeremy sem említette őket. Egy-két alak ismerős az utcáról, de nem különösebben érdekelnek. Ahogy az előttem lévő megáll, én is odakapom a fejemet: a falon ezúttal egy mosolygós női arc virít. A kép alapján nem sokat lehet megtudni róla, csupán lila-fekete kockás ingének teteje látszik, és a vállára omló, világos lila haja. A képkereten fehér szöveggel áll: „A hónap dolgozója”, így már gyanítom, nem véletlenül alkalmazzák itt. Az elismerés alatt kiderül a neve is: Violet Young.
- Tehát, ő lenne az – néz fel rám Jeremy, majd halk kuncogásba kezd.
- M-mi az? – dermedek le egy pillanatra, de ő csak a vállamra teszi a kezét, és még mindig nevetve így szól: - Le sem tagadhatnád, hogy nem keltette fel az érdeklődésed.
- E-ezt mégis honnan veszed?! – nézek rá kerek szemekkel, és eltávolodok a képtől.
- Az, ahogy a képét nézted… - fonja össze ujjait Jeremy arca mellett. – Én, nem ítéllek el emiatt, nekem bevallhatod – hajol közelebb, szemöldökét vonogatva, széles mosollyal az arcán. Én csak kihúzom magamat, megköszörülöm a torkomat, és a lehető legkomolyabban megszólalok:
- Ne pazarold az idődet hülyeségek kreálásával – szavaimban érződik a komolyság, ahogy Jeremy arcáról lefagy a vigyor, lehajtja a fejét, és a földet bámulja.
- S-sajnálom, nem akartalak megsérteni – kér elnézést remegő hanggal, de én megforgatom a szemeimet, és mosolyogva megropogtatom vállait. – Semmi baj, kisöreg, semmi baj -, ám Jeremy még mindig halálfélelemmel vizsgálja a kockás padlót. – Ölelést nem kérsz? – kérdezem meg iróniával telve, mire ezt a választ kapom:
- De, jól esne.
Hirtelen kiszakad belőlem egy idétlen vihogás, majd vállánál fogva megölelem Jeremy-t. Nem szokásom ilyeneket tenni, még én is meglepődök tettemen, de jelenleg nem tud érdekelni. Jeremy ismét nevetni kezd, és viszonozza a gesztust. Ám hirtelen felegyenesedik, és az órájára pillant.
- Te jó ég! Hiszen én elkéstem! – kezd pánikolni, majd elkezd a kijárat felé sietni. – Remélem, mindent értesz, holnap találkozunk! – lefogadom, hogy még mondott valamit, de már nem hallottam, mivel befordult a sarkon, és elnyelte őt a gyerektömeg.

Én is elindulok az étkező felé, de egy tétova gondolat miatt a hátrahagyott ruháimat felkapva a kijárat felé sétálok. Még sosem örültem annyira a friss levegőnek, mint ebben a percben, az étterem fülledt terében szinte alig volt oxigén. Nem is tudom, miért nem tudnak egy szerencsétlen ablakot kinyitni. Hazafelé sétálva körbenézek a forgalmas, kora esti városon. A kereszteződés megtelik az autódudák zajával, a közlekedési lámpák villogása színt visz a szürke környezetre. Lassan az utcai világítást is felkapcsolják, ahogy elhaladok egy kávézó mellett, éppen kis lampionokat szerelnek fel egy fekete füzérre. A hely hangulata valahogyan arra ösztönöz, hogy mosolyogva betérjek a kávéház kertjébe, és egy kicsi asztalnál helyet foglalva az itallapot böngésszem. Magam sem tudom, mikor volt utoljára, hogy egy ilyen helyen üldögéltem, sőt, hogy élvezettel sétáltam volna végig a városon. Ahogy így elmerengek, egy felszolgáló érkezik hozzám, érdeklődő mosollyal az arcán. Rendelek egy kapucsínót, majd újra elmerülök a forgalmas autóút csodálásában. Hirtelen a mögöttem lévő kerítésre egy veréb száll, majd csipogva ugrál ide-oda a fémen. Mosolyogva nézem, és rádöbbenek, hogy az élet tele van apró örömökkel, legyen az egy kismadár vagy egy ital. Időközben megérkezett a kávém is, így azt megköszönve belekortyolok. Amint végeztem fele, besétálok az épületbe, fizetek, majd véglegesen elindulok haza. A békés sétámat megzavarja egy csengető biciklis, így azt kikerülve hátranézek, jön a még mögöttem valaki. Ám amint visszafordulok, valaki lefejeli a mellkasomat, majd kabátomban megkapaszkodva a földre húz magával.