2017. március 19., vasárnap

4

hello-hello~!

olala, az idő egy Vincenttel is megdobott
nagy örömmel jelenthetem be a visszatérésemet, ami miatt nagyon izgatott vagyok! de kezdjük a
legelején. júniusban, vagyis a 3. fejezet publikálása után eltűntem a föld színéről is, és semmi életjelet nem adtam szinte magamról itt. minden erőmmel azon voltam, hogy folytassam akkor, de nem ment. több, mint fél évet ültem rajta, gondolkoztam.
de pár héttel ezelőtt elővettem a vázlataimat, újraolvastam az elkészült fejezeteket, újra meghallgattam azokat a számokat, amik segítettek az írásban... mikor feladtam volna, összeszedtem magamat, és ismét írásba kezdtem. a visszarázódás talán nem érezhető, de igyekszem!
szóval, végre elkészült a negyedik fejezet; újra visszatérünk a pizzériába, hogy együtt izguljuk végig, mi lesz a karakterek sorsa, és mit hoz majd a jövő. a karakterek menüpontot is fel fogom újítani, az utóbbi egy hetet felváltva a karakterek részletes kidolgozásával, rajzolásával és újragondolásával, valamint a fejezet megírásával töltöttem (látnátok a mappámat, tele van félkész karakterillusztrációkkal, részletes adatokkal, és még mennyi mindennel...). egyszóval; hiányoztatok! <3

Jó olvasást, és mint mindig, maradjatok a következő fejezetig~! (és utóirat: Vincent ismét a nyugalom megzavarására alkalmas dolgokat művel az elkövetkezendőkben.)

There's a place in the dark horror stories go to hide
Buried deep underground pain and torment mechanized
Whoa on a lit up stage
Whoa terror's on display

A fájdalom élesen hasít hátamba, ahogy földet érek, a másodpercek múlva utánam érkező test hatására pedig még inkább fokozódik a gyötrelmem. A fizikai fájdalom mindig is azon kevés dolog közé tartozott, amiket teljes szívemből gyűlölök; mikor még törpeként bolyongtam a nappaliban, keserves sírásban törtem ki, valahányszor anyukám az orvost emlegette. A fecskendő, amit régen csak ’bleh’-nek hívtam, örök ellenségem maradt örök időkre; azóta rettegek a kis tárgyaktól betegesen, mióta a négy éves kötelező vizsgálaton jártam apával. A kisgyerekek szokásos hisztijének elmaradhatatlan kellékeként ficánkoltam, mint egy apró halacska, erre az orvos mogorva asszisztense erőszakosan lefogott, és a fülembe sziszegte: „Ha nem maradsz mozdulatlan, beléd töröm a tűt!”.
Ebből kifolyólag mikor erős fájdalom nyilall belém, akaratlanul is felszisszenek, majd meg sem nézve, ki botlott meg bennem és okozta a balesetet, rárivallok: - Mi a…?! Nem bírsz figyelni?
A rejtélyes ismeretlen mocorogni kezd, megpróbál felállni, de megcsúszik keze, ezért állát mellkasomba fúrja. Elhadar pár szitokszót, majd valahogy sikeresen felkönyököl, és megrázza fejét.
-  Mondod te, hisz’ te voltál az, aki figyelmetlenül forgolódott! – A személy hangja meglehetősen vékony, nőies, és ahogy felemelem a fejem, pár pasztellszínű hajtincs terül el fekete kabátomon. Pontosabban lila színű hajtincsek. Időközben az idegennek sikerül feltápászkodnia annyira, hogy már stabilan egyensúlyozik a térdén, ezzel teret adva nekem, hogy felkönyökölhessek. Ekkor találkozik a tekintetünk.

Ahogy belenéztem a lány szürke szempárjába, majd az ahhoz társuló arc is látószögembe került, hirtelen vegyes érzelmek uralkodnak el rajtam. A női arc azonnal szeretett anyukámról maradt emlékeimet hozza elő, azokat, amelyek bearanyozták életem első hat évét. Egykettőre düh szökik az arcomra, felpattanok, és leporolom a nadrágomat. Időközben az alacsonyabb - mivel lefejelte a mellkasom, így egész biztos kisebb nálam – megint eldől, én pedig még két percig elnézném szenvedését, de mivel már látszik a kétségbeesés arcán, így szememet megforgatva odanyújtom neki a kezemet. Amint meglátja a segítséget, felcsillant a szeme, és nagy erőkkel kezd kapkodni a tenyerem után. Mikor már majdnem elérte, hirtelen hajamhoz emeltem a kezemet, és megigazgattam apró lófarkamat, miközben próbáltam visszafojtani beteges nevetésemet. A lány morog egyet, majd végre-valahára feltápászkodik, így teljesebb képet kaphattam új társaságomról. Ahogy végigpásztázom, néhány aprócska részlet megragadja a figyelmemet: a szürke kabátja alól kikandikáló lila kockás ing, a vállára hulló lila hajtincsek, a telefonjához tartozó vékony fülhallgató, és az apró termete… A felismerés villámként hasít a fejembe, majd erőt szedve magamon hunyorítva megkérdezem:
 -  Ne haragudj, de véletlenül nem te vagy Violet Y…Yiyong? – gondolkodtam el nevén, remélve, hogy most nem kevertem össze valami mással. A lány homlokát ráncolva néz fel rám, szemében vegyesen játszik az ijedtség és a gyanú. Mielőtt még visszakérdezne, gyorsan megelőzöm: - Nyugi, nem figyellek ki, csak együtt fogunk dolgozni, ha minden igaz.
A kisebb láthatóan megnyugszik, majd nyugodtan lehajol a kávés poharamért, amit elejtettem az ütközésünk során, a kezembe nyomja és sarkon fordul. Pár lépés után megáll, hátranéz a válla fölött, és halkan így szól:
-  Amúgy Young – nyomatékosítja meg a vezetéknevét. – Viszlát, két nap múlva.
Miközben elsétál, én még mindig egy helyben állok, majd lenézek a kezemben szorított pohárra: a tetejét olyan erősen rászorították, hogy egy csepp sem borult ki belőle. Egy pillanatra elmosolyodom, és belegondolok, micsoda véletlenek történnek folyton-folyvást.
Az utóbbi napokban egyre több olyan dologba botlottam, ami akarva-akaratlanul is mosolyra késztetett. Az új munkatársam, az apró fények a kávézó teraszán, a tökéletesen elkészített kávé, a váratlan idegen… Titkon remélem, hogy ez csak egy átmeneti időszak, mert ha ez így folytatódik, akkor komolyan el kell gondolkodnom az állapotom súlyosságán.

[Boderline személyiségzavar - főként a hangulat szélsőséges ingadozásával, önkárosító tünetekkel és kínzó érzelmi állapotokkal járó tünetegyüttes, valamint a személyközi kapcsolatok, és az énkép instabilitásával jellemezhető súlyos személyiségzavar] 
⚪⚪⚪
A sokat emlegetett pénteki napon izgatottan pattannak ki a szemeim; végre megismerhetem azt a személyt, akit már láttam, akivel beszéltem, de úgy érzem, mintha egyik sem történt volna meg. Megtudhatom a gyenge pontjait, kiismerhetem a rutinját, véget vethetek még egy életnek… Az előbbi tervem legapróbb gondolatait is kiverem a fejemből; hogy juthat ilyen az eszembe? Még nem is tudom, kivel állok szemben, de már a meggyilkolásán gondolkozom. A szobámból kiérve azonnal magamba döntök egy kapkodva elkészített kávét, és elfogyasztok hozzá pár szelet, a szélénél elégetett pirítóst. Ahogy még az utolsó darabokat rágcsálom, felrángatom magamra a nadrágomat, és mikor végre készen állnék az indulásra, gyorsan ránézek a naptáramra, nincs-e valamiféle programom mára. Emlékezetem nem csalt, tényleg állt egy rövid emlékeztető a mai nap alá biggyesztve: Doc. Teljesen kiment a fejemből a mai látogatásom, de aggodalomra semmi okom; hajnali negyed hat van, így nem maradok le semmiről, ha igyekszem. Az ajtó felé tartva szomorkásan leintek Scottnak, hogy a reggeli sétáját sajnos ma ki kell hagynia. Ezt ő egy szomorú nyivákolással jutalmazza, míg én lerohanok a rövid lépcsősoron. Ahogy elhaladok egy törött ajtó mellett, még az is eszembe jutott, hogy mostantól ingyenélő vagyok – Dominic meggyilkolása azt is jelentette, hogy már nincs, aki beszedje tőlem a lakbért.

Ahogy leugrom az utolsó lépcsőfokról, a szürke utcán találom magam; a jelzőlámpák fénye váltakozva villog, az utcai lámpák fénye halványan ég, de a város telis-tele van emberekkel; még sincs annyira korán. Rövid sétám egy apró, vörös épülethez vezet, az ablakaiban ülő kaktuszokat a bentről kiszivárgó fény mutatja meg. Ahogy az ajtóhoz érek, sóhajtok egyet: nem hiszem el, hogy erre nekem szükségem van. A kis helyiségbe érve a repedezett falakra szegezem a tekintetem, míg egy aprócska néni nem topog elém. Szavak és kérdések nélkül egy másik ajtó felé mutat, ami felé közeledve ismét átfut az agyamon a gondolat: „nem kéne itt lennem”. A kisebb szobámban egy idős úr ül, sok dioptriás szemüvegében tükröződnek a kezében tartott kórlapra nyomtatott betűk. Őszintén szólva odaálltam volna elé, és úgy földhöz vágtam volna a papírt a csipeszes táblával, mint annak a rendje. Szerencsére sikerül visszafognom magam, és helyet foglalok egy piros bársonyszékben. Eléggé megszeppentnek látszódhatok, ugyanis a férfi halk kuncogásba kezd, kis tábláját az asztalára helyezve megigazítja szemüvegét, majd rám se nézve kezd el felsorolásába:
Pánikrohamok, szokatlanul jó kedélyérzet, és pszichikai álmok… Mr. Shepard, maga – bök felém tollával – roppant érdekes egy figura.
 -  Mondja maga – morgom a nem létező bajszom alatt szürke, égbe meredő hajára és az újabb, csúnyább nyakkendőjére célozva. Erre felvonja szemöldökét, én pedig egy szórakozott műmosollyal csak legyintek egyet.
Míg ő elfordulva felírja az újabb nyugtatókat, én addig egyre inkább idegesebb leszek: nem bírom, mikor szinte nyilvánosan aláznak meg csupán azért, mert kiskoromban megtörtént, ami történt. Szerintem ez az emberek egyik leggusztustalanabb szokása; gúnyt űzni más csalódottságából. Tudom, mindenki azt mondja, „csak segíteni akar”, de kezdem úgy érezni, ezzel csak ront a helyzetemen. Ökölbe szorított kézzel, a padlót tanulmányozva indulatosan felszólalok: - Nem lehetne, hogy abbahagyja a rohadt pirulák felirkálását és segítene is?!
Erre csak megfordul, és a szokásos, nyugodt és szórakozott hangján közli a csúf igazságot: - Ugyan már, Mr. Shepard… Lehetetlen magán segíteni, miért várja azt, hogy majd mogorván próbálom az orra alá dörgölni a tényeket? – ugyan hangjából nem hallatszik, de szemöldöke már rángott az idegességtől. – Nézze, nem akartam, hogy eddig eljussunk, de ez van: a traumája annyira magas szinten felemésztette magát, hogy ezen már nem segíthetünk. Nem is tudom, miért írogatom még ezeket a vackokat – azzal a mozdulattal pedig elhajítja a sárgás dobozú tablettákat a legközelebbi sarokba.
Szemeim kigúvadnak. – Mit mond?! – kiabálok, idegesen felpattanok a székről, az agyam nem érez mást, csak színtiszta dühöt; nem bírom tovább ezt a poklot. Az orvos felé fordulok, aki felém indult, hogy ismét megpróbáljon lenyugtatni, és elmagyarázni, hogy csak viccelt, de ez már több a soknál. Felkapom a vörös ülőalkalmatosságot, és a közeledő doki felé hajítom. A lendülettől a falhoz csapódik, szemüvege törött üvegén keresztül barna szemeiben félelmet vélek felfedezni. Közelebb megyek, majd pár jól irányzott rúgással gyomrához ütöm a széket. Másodpercek elteltével vért köhög, majd csendben marad, végtagjai elernyednek. Leguggolok elé, és óvatosan megigazítom kerek szemüvegét.
Szép álmokat – ütögetem meg óvatosan fejét, majd felállok, és kisétálok a szobából. Az ügyeletes hölgy kigúvadt szemmel néz önelégült arcomra, én pedig egy gyilkos pillantás közepette elhúzom ujjaimat szám előtt: vagy befogja a lepénylesőjét, vagy ő is ugyanúgy jár, mint munkatársa. A nő kezéből kiesik a telefon, amin keresztül még így is tisztán hallható az operátor kétségbeesett hangja: „Hölgyem, ott van még? Hölgyem?”. Én csak elmosolyodom, majd közelebb lépek a kisasszonyhoz.
- Szóval rám hívja a rendőrséget? – ragadom meg ingjének gallérját. A nő fejét kezdi rázni, majd fojtott hangon szólal meg: - N-nem, nem mondtam meg, hol vagyok… csak üvöltéseket hallottam, és-
Nem is fogják megtudni, hol van – vigyorgok, majd rátaposok a földön fekvő szerkentyűre. Az ügyeletes hangja elalszik, ahogy a kis szerkezet apró darabokra törik. – Nézze – fordulok vissza a hölgyhöz -, az egyetlen szerencséje, hogy nem bántok lányokat.
Elengedem felsőjét, ő pedig köhögve esik a padlóra. Felnéz rám, majd egy hitetlen mosoly kíséretében hálálkodni kezd. – Köszönöm! Köszönöm uram! H- higgye el, nem fogja megbánni!

Csak mosolygok, majd önelégülten szinte kiugrálok az épületből. Az utcákon cikázva beszippantok egy adag friss levegőt, és az órámra pillantok. „08:01”. Végigsétálok a főtéren, eloldalgok a kávéház mellett, míg végül a pizzázó előtt kötök ki. Még van tíz percem, de nem hiszem, hogy elkergetnek korai érkezésem miatt. Ahogy az ajtókra teszem a kezem, hirtelen megáll bennem az ütő.

Ismételten gyilkos lettem. A felismerés sokként éri az agyamat, pánikolni kezdek, majdnem felüvöltök, de még idejében szám elé kapom a kezemet. Ahogy szembenézek az üvegajtóban a saját tükörképemmel, hirtelen egy alakot pillantok meg a helyiségben. Egy apró gördeszkán száguldozik, fülhallgatójából kiszűrődik a hangos zene, amit hallgat. Fülemet az ajtóra teszem, majd pillanatokon belül meghallom a szám refrénjét: „You can call me monster”.


4 megjegyzés:

  1. IGEEEEEN!!!! ÚJ FEJEZET!!!! VÍÍÍÍÍÍÍÍ!!! Imádtam minden szavát! És örülök, hogy visszatértél! Nagyon várom a kövi fejezetet!! *----*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, Vicnek nagy art blockja volt, de végre-végre visszatértem~
      és köszönöm, hogy itt vagy, és annak is nagyon örülök, hogy tetszett, amit összekörmöltem <3
      ami pedig azt illeti, jobb lesz, ha már most elkezdem írni, hogy ne húzzam el megint fél évvel :')

      Törlés
  2. Ú maris, mi is ez a zene? Asszem Sister Location, de...fú, elfelejtettem.
    Ekkortájtban divat volt a lila haj, vagy csak Violet is emó? (Bocsi Vincent, te nem emó vagy, gyilkos)
    Lányokat nem bántasz. MÉG.
    Várom a kövi részt ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. gyermek, ez biza' Sister Location. de keményen.
      mindenki emo, nem mellesleg meg a saját univerzumomban vagyunk, he. (egyébként ide lespoilerezem, hogy eredetileg szőke volt a haja, és majd később - egyszer - szürke is lesz u.u)
      MÉG, TÉNYLEG NAGYON MÉG.

      és nagyon örülök, hogy itt vagy, és képzeld, már most elkezdtem írni, nehogy megint fél évet kihagyjak ^^

      Törlés