2

Kedves Mindenki! ^^

Jep, Vincent már teljes káó, ennyit a szilveszterről

Vicky megérkezett, egy nappal karácsony előtt, a névnapján pontosan, és meghozta a második fejezetet, amit bizony rengeteg szenvedés árán hozott össze. Viccet félretéve, nagyon szépen köszönöm a 17 feliratkozót! Álmomban sem reméltem, hogy kettő aprócska rész után már ennyien követitek a sztorimat, és a visszajelzéseitek alapján még tetszik is nektek ;) Ez ad nekem némi önbizalmat, ráadásul ha éppen iskolaidőben, reggel hatkor olvasgatom a kommentjeiteket, az megadja a hangulatomat egész napra. Köszönöm a csodálatos RockH-nak, a bétámnak, hogy - könyörtelenül bár, de - nagyon gyorsan lebétázta a fejezetet, remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket! 
 Itt és most Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket Kívánok, és Boldog Új Évet! ^^

We've been all alone
Stuck in our little zone
Since 1987

Értem jön. Csak hátrálok, ujjaim szorosan kulcsolódnak egy csavarhúzóra, amivel előtte szörnyű dolgokat műveltem. A szellem egyre csak közeledik, amitől még inkább bepánikolok. El kell rejtőznöm, de sürgősen, különben nekem annyi. Szemem egy roncsolódott nyúl testére vetődik, és a megoldás villámcsapásként hasít az agyamba. Egyébiránt tényleg villámokat szórt az egyik nagyra nőtt, szürkés felhő. Az ördögi kis démonokra fittyet hányva a jelmez mellett termek, majd miután tisztázom, hogy teljesen üres, akcióba lendülök, és kisebb-nagyobb sikerrel végül a zöldes műanyag biztonságot nyújtó burkot fon körém. A szellemek meghátrálnak, ezt látva pedig egy fellélegzéssel tarkított nevetés szakad ki belőlem. Ám a vigyor gyorsan lehervad az arcomról, a pánik ismét eluralkodik rajtam - rugópattogás képében. Először csak a mozgolódásom visszhangjának hiszem, de mikor valami hideg, fémes cső ér a bőrömhöz, és átszakítja a vékony szaruréteget, a fájdalomtól…

...Felüvöltök. A szemeim kipattannak, szívem hevesebben ver, mint valaha, majd mikor visszaáll normális kerékvágásába, felkönyökölök. A kanapé nyújtotta az alvóhelyet az után, mikor is tegnap becsaptam az ajtómat, és összeestem az idegtől. 

- Itthon vagyok - nézek körbe, a meglepettségtől felhúzott szemöldökkel. A konyhából csörömpölés hallatszik, de másodpercek után abbamarad, és Scott sétál ki a helyiségből, majd mikor meglát, egy hangos nyivákolással köszönt. - Ó, csak te vagy - lélegzem fel -, csak te. Felkelek a kanapéról, felveszem házi kedvencemet a földről, amit ő egy ijedt nyávogással díjaz, én pedig a szemeibe nézek. Még sosem láttam ilyen közelről: hatalmas, szürke szemei vannak, pupillái óriásiak, valami eszméletlenül igéző tekintetet sugároz. Most már nem csak a szemét nézem, hanem egész fejecskéjét is láthatom. Miközben bámulom, õ ismét nyávog egyet, mire én magamhoz ölelem, és simogatni kezdem a buksiját. Ő az egyetlen olyan élőlény a közelemben, aki el tud viselni, és én ezt nagyon nagyra értékelem. 

- Nyaaa - gügyögök hozzá, ami nálam nem szokott normális lenni, mindenkihez hűvösen szólok, legyen szó akárkiről is. Scott ezt egy nyálas macskapuszival jutalmazza, én pedig nevetve teszem le őt a kanapéra, és letörlöm az arcomat. Hű. Az első barátnőm egy macska, aki egyébként fiú. „Barátnőm”. Azonnal lehervad a számról a mosoly, minden hang megszűnik körülöttem, és csak egyetlen emlék marad a szemem előtt.

Két évvel ezelőtt történt. Ugyebár akkor még az árvaházban tengettem napjaimat. Sokan kérdezték akkor, mit keresek még azon a helyen, de istenigazából magam sem tudtam, miért vagyok még ott. Egy vállrándítással intéztem el mindent, nem beszéltem senkihez, egyedül pár kivétellel, ők a szobatársaim voltak. Sosem láttam hat-hét éveseket, sem tizenéves tiniket, az árvaház elkülönítette az egykorú tagokat, és hatfős szobákba osztotta őket. Én három fiúval és két lánnyal osztoztam meg, személy szerint Mike-kal, Roberttel, Jeffrey-vel, Carlával és Jessy-vel. Velük osztottam meg a gondolataimat, persze nem mondtam el minden egyes titkomat, távolságtartóan viselkedtem. Ha viszont egyedül voltam, akkor a papírstócomra voltam utalva. Arra minden egyes gondolatomat leírhattam, nem kellett minden egyes szavamat meggondolnom, bármit papírra vethettem, sose olvashatta el senki, hiszen amint végeztem, milliméteres darabokra téptem. Mindenki furcsállta, miért kerültek össze fiúk-lányok vegyesen, de erre roppant egyszerű a válasz: mi hatan voltunk csak egykorúak. A legfiatalabb köztünk Carla volt az ő 18 évével, viszont Jeffrey már betöltötte a huszonkettedik életévét. De visszatérve az eredeti témára, Jessy… hogy is fogalmazzak… eléggé tetszett, és vele találtam meg legjobban a közös hangot. Nem voltam rest bevallani ezt neki, aminek végén pont a Freddy Fazebar Pizza-ban kötöttünk ki. Igen, valahogy mindig ez az utálatos helyszín lesz a fő központja minden velem kapcsolatos helynek, de hát minden út ide vezet. Az árvaház engedélyével két órát tölthettünk volna el az étteremben, de ebből végül semmi sem lett. Fél óra után kezdett kicsit unalmassá válni a dolog, ráadásul, ami ezután történt, az csak még inkább közrejátszott a kikészítésemben. Egy hétéves forma kisfiú az ideérkezésünk óta bökte a csőröm, mert mikor belebotlottam először, már akkor kiöltötte a nyelvét rám, és rálépett a lábamra, én pedig az ilyen kicsi dolgokon is fel tudom húzni magamat. Majdnem tarkón csaptam a gyereket, de aztán megláttam a szüleit, és azok nem voltak semmik, úgyhogy letettem a tervemről. Azért lehajoltam hozzá, és a fülébe súgtam, hogy ha még egyszer piszkálni mer, akkor nem ússza meg szárazon. Erre csak egy bokán rúgással válaszolt, aztán elviharzott a szüleihez. Azt hittem, minden rendben lesz, de mint mindig, itt is tévedtem, ugyanis az egyik pillanatban Jessy fejére borult egy meglehetősen nagy tál tészta. Giliszták formájában csúsztak le az asztalra a szálak, a lány pedig sikítozni kezdett, és kirohant az étteremből. Pár pillanatig csak tehetetlenül ültem ott, majd a kissrácra néztem, aki viszont hasát fogva nevetett az egészen. Legszívesebben hozzávágtam volna egy poharat, de még idejében türtőztettem magamat, és az asztalra csapva távoztam. Hogy mi történt Jessy-vel? Aznap már nem jött vissza az árvaházba, senki sem tudta, mi történt vele, de a másnapi újság ezt is megoldotta. Jessy-t elütötte egy figyelmetlen autós, és a kórházban már nem tudták megmenteni.

Még mindig ott lebeg a szemem előtt a kisfiú képe, ahogy fülig érő szájjal nevet a történteken. Az a vigyor álmaimban még mindig kísért. Az emlékezés teljesen elvette az eszemet, mire észbe kapok, a levegőt karolom, ugyanis Scott már az ajtót kaparja. Én csak rámosolygok, majd bevetem magamat a szobámba, és a laptopommal a kezemben lehuppanok a kanapéra, majd a böngészőbe beírom a pizzéria nevét. Azonnal a honlapra dob a rendszer, ahol az étlapon szereplő új ételeket hozza fel, én viszont nem erre vagyok kíváncsi, ezért határozottan az X-re nyomok, és a „Jelentkezés” menüpontra kattintok. Miután elolvasok minden fontos tudnivalót, és a kevésbé fontosakat, mint például a „nem szabad bolhásnak lenni” pontot, egy hirdetésre leszek figyelmes, miszerint nappali biztonsági őrt keresnek a pizzázóba. Ezt meg kell tennem.

Dominic, a gyerekek, akik piszkáltak, az idegesítő kisfiú miatt – elmegyek oda, és jelentkezem biztonsági őrnek, hogy megmutassam mindenkinek, hogy a sok fájdalom, amit okoztak nekem, nem képes leteríteni. Lefolytatom a szokásos cipőbeugró hadműveletet, magamra kapom a kabátomat, és diadalmasan lerohanok a lépcsőn, kivágom az ajtót, és egy jó nagyot szívok a levegőből. Tudom, ezt az érzést semmi sem tudja elrontani, lelépek a lépcsőről és egy jó nagyot zakózom, ugyanis nem kötöttem be a cipőmet fent, és természetesen rálépni mindig van eszem. A tökéletes idilli hangulatot elrontva feltápászkodom, immár fancsali képpel, és elindulok a szokásos úton. A pizzázóba érve ugyanazt teszem, mint egy nappal előtte, csak macska nélkül, most viszont nem papírokat kérek, hanem jelentkezem a biztonsági állásra. Már épp nyúlnék a papírokért, amiket magammal hoztam, de az igazgató leint, hogy hagyjam, ugyanis ide nem kellenek a papírjaim. Leteszem a nagyesküt, hogy száz százalékosan nem vagyok bolhás, majd megkérdezi, hányas a méretem. Kicsit furcsállom az egészet, de mikor elém rak egy táblázatot, minden leesik. Az egyenruhám kiválasztásához kell, plusz az összes alapadat rólam is felkerül a listára. Mindent bejelölgetek, majd mikor az egyenruha színét kérdező rubrikához érek, szemügyre veszem a lehetőségeket: választható fehér, világoskék, és fekete. Megkérdezem az újdonsült főnökömet, lehet-e egyéb színt írni, ő pedig az újságjába mélyülve bólogat. Épp ezért kerül fel a lapra a lila szín, és az alapadatok rólam. Az úrhoz hajolok, hogy készen vagyok, de ő nem figyel, ezért megböködöm az újságját, mire összegyűri a lapot, és elveszi tőlem a kitöltött kérdőívet. Hátramegy a raktárba, pár percen belül egy összehajtogatott inggel, egy jelvénnyel és egy sapkával tér vissza. 

- Szabály, hogy mindig fekete nadrágban kell jelen lenni – adja kezembe a csomagot. – Menjen hátra, öltözzön fel, írja a nevét a névtáblára, és azonnal kezdheti a munkát - utasít, majd egy hirtelen mozdulattal az ajtó felé fordul, és kiordít rajta: - Jeremy!

Pár pillanattal később egy alacsony, vézna fiú lép be az ajtón, szemébe hulló barna haja eltakarja szemeit, világoskék ingujját gyürködve, félénken megszólal: - I-igen uram? 

- Ma előbb hazamehet, új tagunk van. Öt perc. - int az úr, mire Jeremy bólogat, és rám néz. Nem látom a szemeit, de közelebb jön, és baljósan a fülembe súg: - Sok sikert.

Miután végre egyedül maradok, magamra zárom az ajtót, és belekezdek az átöltözésbe. Miközben az ing gombjaival babrálok, elgondolkozom azon, vajon tényleg jó ötlet-e ezt csinálni, de gyorsan kiűzöm a gondolatot a fejemből, és felteszem a jelvényemet. Egy aprócska, aranyozott kitűzőről van szó, amin az étterem logója látható, a hely neve és egy „Security Guard” felirat. „Csodálatos, most már teljes az életem” gondolom, és egy alkoholos filccel felfirkantom a nevemet a névtáblára. Ezt is feltűzöm az ingemre, majd megkötöm a nyakkendőmet, amit a ruha ujjában találtam. Hátrafordulok, és a tükörbe meredek. Minden bizonnyal én leszek a legeslegfurcsább biztonsági őr, de én inkább elmosolyodom, és felpróbálom a sapkát. Elfintorodom, ugyanis nekem istenigazából nem tetszik, de magamon hagyom, nehogy már az első nap kirúgjanak. Veszek egy mély levegőt, megrázom a fejemet, ujjaimat a két kilincsre helyezem, és kilököm az ajtókat.