2017. március 19., vasárnap

4

hello-hello~!

olala, az idő egy Vincenttel is megdobott
nagy örömmel jelenthetem be a visszatérésemet, ami miatt nagyon izgatott vagyok! de kezdjük a
legelején. júniusban, vagyis a 3. fejezet publikálása után eltűntem a föld színéről is, és semmi életjelet nem adtam szinte magamról itt. minden erőmmel azon voltam, hogy folytassam akkor, de nem ment. több, mint fél évet ültem rajta, gondolkoztam.
de pár héttel ezelőtt elővettem a vázlataimat, újraolvastam az elkészült fejezeteket, újra meghallgattam azokat a számokat, amik segítettek az írásban... mikor feladtam volna, összeszedtem magamat, és ismét írásba kezdtem. a visszarázódás talán nem érezhető, de igyekszem!
szóval, végre elkészült a negyedik fejezet; újra visszatérünk a pizzériába, hogy együtt izguljuk végig, mi lesz a karakterek sorsa, és mit hoz majd a jövő. a karakterek menüpontot is fel fogom újítani, az utóbbi egy hetet felváltva a karakterek részletes kidolgozásával, rajzolásával és újragondolásával, valamint a fejezet megírásával töltöttem (látnátok a mappámat, tele van félkész karakterillusztrációkkal, részletes adatokkal, és még mennyi mindennel...). egyszóval; hiányoztatok! <3
EGYÉBKÉNT, csekkoljátok le ezt itt, mivel elsőként rajzoltak fanartot a sztorimhoz, nagyon boldog vagyok, innen is köszönöm a századik alkalommal~!

Jó olvasást, és mint mindig, maradjatok a következő fejezetig~! (és utóirat: Vincent ismét a nyugalom megzavarására alkalmas dolgokat művel az elkövetkezendőkben.)

There's a place in the dark horror stories go to hide
Buried deep underground pain and torment mechanized
Whoa on a lit up stage
Whoa terror's on display

A fájdalom élesen hasít hátamba, ahogy földet érek, a másodpercek múlva utánam érkező test hatására pedig még inkább fokozódik a gyötrelmem. A fizikai fájdalom mindig is azon kevés dolog közé tartozott, amiket teljes szívemből gyűlölök; mikor még törpeként bolyongtam a nappaliban, keserves sírásban törtem ki, valahányszor anyukám az orvost emlegette. A fecskendő, amit régen csak ’bleh’-nek hívtam, örök ellenségem maradt örök időkre; azóta rettegek a kis tárgyaktól betegesen, mióta a négy éves kötelező vizsgálaton jártam apával. A kisgyerekek szokásos hisztijének elmaradhatatlan kellékeként ficánkoltam, mint egy apró halacska, erre az orvos mogorva asszisztense erőszakosan lefogott, és a fülembe sziszegte: „Ha nem maradsz mozdulatlan, beléd töröm a tűt!”.
Ebből kifolyólag mikor erős fájdalom nyilall belém, akaratlanul is felszisszenek, majd meg sem nézve, ki botlott meg bennem és okozta a balesetet, rárivallok: - Mi a…?! Nem bírsz figyelni?
A rejtélyes ismeretlen mocorogni kezd, megpróbál felállni, de megcsúszik keze, ezért állát mellkasomba fúrja. Elhadar pár szitokszót, majd valahogy sikeresen felkönyököl, és megrázza fejét.
-  Mondod te, hisz’ te voltál az, aki figyelmetlenül forgolódott! – A személy hangja meglehetősen vékony, nőies, és ahogy felemelem a fejem, pár pasztellszínű hajtincs terül el fekete kabátomon. Pontosabban lila színű hajtincsek. Időközben az idegennek sikerül feltápászkodnia annyira, hogy már stabilan egyensúlyozik a térdén, ezzel teret adva nekem, hogy felkönyökölhessek. Ekkor találkozik a tekintetünk.